A függetlenség megteremtése, csakis demokratikus értékek gyakorlati bevezetésével lehetséges!

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése óta, a magyar történelemben alig voltak olyan időszakok, amikor ne kellett volna számon kérni az aktuális hatalomtól március 15-e megvalósulatlan követeléseit.

Sajnos egészen kivételesnek tekinthetők az olyan évek, amikor a nyugat-európai értelemben vett demokratikus értékek valamennyire is érvényesültek Magyarországon.

Károlyi Mihály tétova kísérlete a polgári demokrácia megteremtésére 1918-ban, az 1945 utáni rövid kegyelmi időszak, 1956 alig kéthétnyi forradalma, majd a rendszerváltástól 2010-ig eltelt néhány év, mind egészen ritka kivételeknek számítanak.

A nyomasztóan hosszúra nyúló, köztes időszakokat, a szabadság teljes hiánya vagy annak szisztematikus felszámolása jellemezte.

Pedig az 1848-as követelések egyáltalán nem elvont és romantikus eszméket kívántak érvényre juttatni. A reformkor elkeseredett vitái nyomán vált világossá, hogy a haladás, a jólét, a függetlenség megteremtése, csakis a polgári, demokratikus értékek gyakorlati bevezetésével lehetséges. Ez a tétel, azóta sem veszített semmit az érvényességéből.

A fontolva haladó, mérsékelt reformernek számító, Széchenyi István már az 1830-as években szembesült ezzel a dilemmával, és bár sokáig ellenállt a felismerésnek, végül be kellett látnia, hogy lehetetlen a gazdaság megújítása társadalmi változtatások nélkül. Kevesen tudják, hogy már ő is 12 pontban foglalta össze a téziseit az 1833-ban kiadott Stádium című könyvében, amelyek között ott szerepel a jobbágyság intézményének felszámolása, a törvény előtti egyenlőség, és a nyilvánosság kiterjesztésének követelése.

Ezek a pontok bővültek és érlelődtek ki 1848. március 15-ére úgy, hogy már alkalmasak lehettek a feudális rendszer szétzúzására, és a polgári rend alapjainak bevezetésére.

A sajtószabadság, a hatalmi ágak szétválasztása, a törvény előtti egyenlőség, a terhek közös viselése, a kiváltságok felszámolása, a feudális függőségi viszonyok megszüntetése a munkaerőpiacon, s persze az is, hogy politikai alapon ne lehessen senkit elítélni, ahogy ez például Táncsics Mihállyal történt. Ezek mind elengedhetetlen feltételei a demokratikus működésnek a mai napig.

Volt még egy kulcs szava a forradalomnak, de különösen a szabadságharcnak, ami nélkül nem érthetjük meg, hogy miért küzdöttek akár a halálig azok a tömegek, amelyeket Kossuth szólított a zászlaja alá. Ez a kulcsszó az érdekegyesítés volt. Annak egyértelművé tétele, hogy a nemességnek és a parasztságnak ugyanaz az érdeke, külön-külön nem győzhetnek, egymásra vannak utalva. A reformok élén álló politikai elit képes volt olyan programmal a társadalom elé állni, amelyet mindenki magáénak érzett, és megértette: élethelyzetének tartós javulása csak akkor lehetséges, ha ezt a harcot sikeresen végigvívják.

Ez volt a titka annak, hogy hetek alatt szerveződött ütőképes hadsereg, hogy a hátország képes volt ellátni a harcoló csapatokat fegyverrel, élelemmel, ruhákkal és mindennel, amire szükségük volt. Hogy a bécsi udvar végül csak orosz katonai segítséggel tudta felszámolni a szabadságharcot.

És ez áll annak a hátterében is, hogy hiába teltek az évtizedek, milliók emlékeztek úgy „Kossuth apánkra”, mint, aki tisztán, világosan és hatékonyan képviselte az érdekeiket.

Sokan hajlamosak arra, hogy a vesztes forradalmainkat értelmetlennek lássák, pedig még a kudarccal végződő ellenállások sem voltak soha hiábavalóak. 1848 nélkül nem lett volna 1867-ben a sikeres évtizedeket megalapozó kiegyezés, míg 1956 nélkül nem lettünk volna a legvidámabb barakk az úgynevezett szocializmus éveiben. Bármikor is mutatja meg a társadalom az erejét, ez a hatalomgyakorláson is hosszú időre nyomot hagy. Ezért nem értelmetlen soha az ellenszegülés a demokráciát sárba tiprókkal szemben.

A Kelet- és Nyugat-Európa között máig húzódó jóléti szakadék és szabadság-deficit pontosan annak köszönhető, hogy a kontinensnek ezen a felén, az itt berendezkedett autokratikus hatalmak – néha külső segítséggel, néha a nélkül –, de mindig megakadályozzák a társadalomfejlődés demokratikus kibontakozását.

És persze, ahogyan József Attila írta, az idő előrehaladtával „finomúl a kín” is. Az új diktátorok egymástól tanulnak, másolják a módszereket, így ma már igyekeznek a demokratikus működés paravánja mögött elvégezni azt a rombolást, amely persze végül mégis a demokrácia leépüléséhez vezet.

Például ma már a sajtószabadság elleni támadás sem csak a hagyományos eszközökkel folyik. Nincsenek cenzorok, bárki indíthat újságokat, televíziót, rádiót – legfeljebb a frekvenciát veszik el tőle. Ahogy ez történt a Budaörs rádióval, s legutóbb a Klubrádióval… De a lényeg nem csak a korlátozásokon van ma már. Bibó István, a 20. század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója, már 1947-ben, még a totális diktatúra kialakulása előtt, éles szemmel vette észre, hogy: „A propaganda jelentőségének és eszközeinek megnövekedése, a mozi, a sajtó, a rádió véleményformáló hatása egyszerre döntő tényezője lett a hatalomkoncentráció minden eddigi mértéket meghaladó növekedésének. Ez…az államhatalmat saját propagandájának a rabjává teszi. Ennek klasszikus példája a német nemzetiszocializmus volt, mely kénytelen volt elhinni saját propagandáját, ha nem akart végleg megakadni, viszont a saját propagandáját követve nyílegyenest ment bele a maga nagy történeti katasztrófájába.” Fogalmazott Bibó, leírva a kor erősödő diktatúrájának, és a harmadik birodalom göbbelsi propagandájának párhuzamát.

Csak reménykedhetünk, hogy napjaink, hasonló eszközökkel működő autokráciáinak törvényszerű bukása  nem jár majd hasonló méretű összeomlással.

Immár a második március 15-ét ünnepeljük kényszerűen úgy, hogy nem állhatjuk körül a budaörsi Kossuth szobrot, és nem vonulhatunk fel Budapest utcáin sem.

Ezúttal nem közösen emlékezünk, hanem együtt figyeljük feszülten a járvány elleni védekezést, amely egyúttal a demokratikus vagy antidemokratikus hatalomgyakorlás hatékonyságának éles próbája is.

Most a korábbiaknál sokkal egyértelműbben – és tétre menőbben – láthatjuk, hogy képes-e a hatalom a hatékony cselekvésre, a kezében összpontosuló erőforrásokat a bajbajutottak megsegítésére fordítja-e, él vagy visszaél azzal a korlátlan döntési szabadsággal, amelyet jóhiszeműen engedett át számára a társadalom.

Az előjelek nem jók. Például ahelyett, hogy a védekezésben partnereknek tekintették volna a településeket, inkább a 2019-es önkormányzati választások eredményének átírása folyik gőzerővel. Úgy akarják bebizonyítani a nem kormánypárti településvezetők és képviselő-testületek alkalmatlanságát, hogy már-már az alapműködést is veszélyeztető mértékben vonnak el tőlük forrásokat.

Pedig a tét most minden eddiginél nagyobb: egyrészt az életünk, amelyet egy halálos vírus fenyeget, másrészt az életlehetőségeink, a munkahelyeinken és a lakókörnyezetünkben, amelynek biztosítását az államtól várjuk el.

Most persze drasztikusabbak a hatalom teljesítményének mérőszámai is: ezúttal halottakban, elveszett munkahelyekben, az önkormányzatoktól elvont milliárdokban fejeződik ki a hatalomgyakorlás mérlege.

Bár aggódva figyeljük az eseményeket, azért nem vagyunk teljesen kiszolgáltatottak. Ha továbbra is működik a városunkban és az országban az emberek közötti a szolidaritás, ami a járvány elleni védekezés során megnyilvánult, ha egyre többen döbbennek rá a valóságra, és a felismerésen túl cselekedni is hajlandóak, akkor jó esélyünk van arra, hogy visszaállítsuk az 1848-as demokratikus értékek alapján álló működést a társadalmunkban.

 

Wittinghoff Tamás

Budaörs polgármestere

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

FORRÁS:

BIBÓ ISTVÁN: AZ ÁLLAMHATALMAK ELVÁLASZTÁSA EGYKOR ÉS MOST

(Akadémiai székfoglaló 1947. jan. 13-án)

„A propaganda jelentőségének és eszközeinek megnövekedése, a mozi, a sajtó, a rádió véleményformáló hatása egyszerre döntő tényezője a tömegműveltség emelkedésének és ugyanakkor a hatalomkoncentráció minden eddigi mértéket meghaladó növekedésének. Ez egyrészt a tömegkultúrát az államhatalmi célokkal függőségi viszonyba hozza, másrészt az államhatalmat saját propagandájának a rabjává teszi. Ennek klasszikus példája a német nemzetiszocializmus volt, mely kénytelen volt elhinni saját propagandáját, ha nem akart végleg megakadni, viszont a saját propagandáját követve nyílegyenest ment bele a maga nagy történeti katasztrófájába.”