Az akkori járványt kommunizmusnak hívták…

Farkas Andrásnak, Piliscsaba polgármesterének ünnepi beszéde a piliscsabai ’56-os emlékműnél:

Furcsa ünnep az idei. Megszoktuk, hogy több mint 30 éve szabadon ünnepelhetünk. Természetessé vált, hogy utcára vonulhatunk, úgy ahogy 64 évvel ezelőtt utcára vonultak szüleink, nagyszüleink, hogy kifejezzék olthatatlan szabadságvágyukat. Most csak néhányan állhatnak itt, közösségünk többi tagja írott formában találkozhat az itt elhangzottakkal, illetve tv-felvételről láthatja majd ezt a megemlékezést. Ilyen időket élünk. Idén egy láthatatlan ellenséggel küzdünk. Nem hallani a tankjai zúgását, nem hallatszik sehonnan fegyverek zaja. Csendesen gyilkol. Sokan legyintenek rá, de egyre közelebb jön és bizony egyre többünk közvetlen környezetében szed szó szerint áldozatot vagy ejt sebet, okoz maradandó egészségi károsodást. És ami a legrosszabb benne, hogy szétválaszt minket. Generációkat, sok esetben bejáratott baráti kapcsolatokat. Vasfüggönyt épít a szomszédos országok felé és lezárja a határokat. És elülteti a félelmet a szívekben. Arra kényszerít, hogy eltakarjuk az arcunkat és ezáltal nehezebben értsük, amit a másik mond nekünk. Hogy inkább otthon maradjunk és kerüljük a nyilvánosságot. Furcsa és ellentmondásos, de ezt az ellenséget azzal győzhetjük le, hogy ezt önként vállaljuk. Ez a helyzet megdöbbentően hasonlít az 56 előtti elátkozott évekre és a sajnos utána következő hosszú nyomasztó évtizedekre is. Amikor a köztünk élő ellenség szétválasztott minket. Generációkat, barátokat. Amikor a határokat vasfüggöny zárta le. Amikor féltünk és az arcunkat eltakarva súghattunk csak valamit alig érthetően. Amikor inkább otthon maradtunk. Most nem vonulhatunk az utcákra. Ilyen nem volt évtizedek óta. Mentünk, vonultunk, ha kellett könnygázfelhőben, gumilövedékek és kardlappal közénk rohanó lovas rendőrök elől menekülve. De legalább mehettünk. És ez – a reményeink szerint egyetlen – furcsa október huszonharmadika talán segít egy kicsit jobban megérteni 56-ot. A szabadság vágyát. Akkor már tíz éve pusztított a járvány. Kommunizmusnak hívták. Több mint tíz év után lassan úgy tűnt, már egy életre így marad. Biztosan kerestünk túlélési technikákat, csendes magányos meneküléssel, de féltünk, hogy lassan elernyednek az izmaink és beletörődünk, hogy ez a sorsunk. Aztán egyszer csak váratlanul eljött az október. Újra erő járta át a tagokat és a szabadság illata volt a levegőben. Végre hallottuk egymás hangját, nem a sorok között kellett olvasnunk. Kimondtuk, őszinték lehettünk, értettük végre, amit a másik mond nekünk. Eltűntek a maszkok, a ránk erőltetett szerepek maszkjai. Láttuk egymás igazi arcát, kezdtük végre valójában megismerni egymást. Évek várakozása után végre összeértek a kezeink. És nagyon hittünk benne, hogy ez már így is marad hosszú-hosszú időre. Tisztelt Emlékezők! Olyan helyen állunk, ahol különösen sokat tettek ezért a szabadságért. Olyan emberekre emlékezünk, akik innen indultak és az életüket áldozták a mi szabadságunkért. Hiszen pontosan tudjuk mindannyian: hiába jött még három évtizednyi elnyomás, 56 októbere helyrehozhatatlan károkat okozott a kommunizmus falában. Az ő áldozatuk tehát nem volt hiábavaló. Ez az emlékmű a piliscsabai kaszárnyából induló katonáknak állít emléket, akik a Magyar Rádió épületéhez vezéreltek, majd ott a nép oldalára álltak, s közülük többen még aznap mártírhalált haltak. Október 23-án 16-20 harckocsival indultak el Piliscsabáról. Feladatuk az volt, hogy a Magyar Rádióhoz vonulva megakadályozzák, hogy a tüntetők beolvassák a pontjaikat. Amikor odaértek, a piliscsabai tábor parancsnoka Solymosi János felmászott a Rádió erkélyére, hogy beszédet mondhasson a tömegnek. „Mi katonák vagyunk! Ide lettünk vezényelve rendcsinálásra. Nem akarjuk bántani önöket, nem akarunk erőszakot alkalmazni, de értsék meg, nekünk a parancsot végre kell hajtani. Szépen, békében hagyják el a rádió körzetét, kérem menjenek haza!” Hiába követelték a jelen lévő szovjet tisztek, nem engedte, hogy a katonái a forradalmárokra lőjenek, sőt fegyvereiket szép lassan szétosztották közöttük. Hatalmas bátorság kellett ehhez. Immár négy éve áll itt az emlékmű. Alapját egy tardosi vörös mészkőtömb adja, melyre bronz dombormű került felhelyezésre. A bronztáblákat Kutas László készíttette, a Magyar Rádió épületét örökítik meg, illetve megemlékeznek Albecker Rudolf honvédról, Kőszegi Imre szakaszvezetőről, Králl János őrvezetőről és Szabó Kázmér honvédról, akik azon a napon, 1956. október 23-án a Rádiónál mártírhalált haltak. A kőtömböket Szileszki Lajos kőfaragó lelte fel a tardosi kőbányában, ő illesztette őket össze és helyezte fel rájuk a bronztáblákat. A talpkő itt látható formáját nem emberi kezek alkották, a természet formálta ilyenre. A kő három rétegből áll, amelyek a nemzeti trikolórra emlékeztetnek, a felénk eső oldalán pedig egy többirányú repedés található, amely kifejezi a forradalmunk szimbólumát, a lukas zászlót, és emlékeztet bennünket arra, a kommunista rendszer alapjaiba az első hasadékot forradalmunk vájta be. A felső kőtömb lángnyelvet formál, hogy kifejezze ezzel az 1956-os őszi események lángját. És idén megújítottuk az emlékmű környezetét is. Folytattuk a járda építését a tömbházak irányából és azt szeretnénk, ha egy-két éven belül elérne az egyetem kapujáig. Összekötve nem csak a települést a hamarosan ugyancsak újjászülető kampusszal, hanem az egykori magyar katonai tábor bejáratát is az innen induló katonáknak állított emlékművel. A kőtömbök és a járda közötti szabálytalan formájú felületet pedig macskakővel burkoltuk le. És ennek is van üzenete. Nem csak az ötvenes években jellemző útburkolatra emlékeztet minket, amelyen felmenőink vonultak fel azokban a napokban, hanem ezek konkrétan olyan piliscsabai kőkockák, amelyeket szovjet tankok koptattak. Mert ne feledjük, a Piliscsabán működő magyar katonai tábort a forradalom leverését követően a piliscsabai emberek egyfajta büntetéseként átadták a szovjeteknek, akik egészen 1991-ig itt tartózkodtak településünkön. A gyakorlatokhoz szolgáló harckocsikat vonaton hozták Piliscsabára és vasúton szállították át azokat más helyszínekre is. Rámpák segítségével, a piliscsabai nagyállomás mostani P+R parkolójának helyén dübörögtek föl-le az elnyomás lánctalpas jelképei a vasúti kocsikra. Hogy aztán végigdöngetve Piliscsaba csendes utcáin, emlékeztessenek minket arra, hogy ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van. Ezek a kövek ott voltak a Vasút utca végénél az állomás közvetlen környezetében lévő önkormányzati területen. Öt éve bontottuk el őket, amikor a Bajcsy-Zsilinszky út és Vasút utca felújítása megtörtént. Ezeket a köveket bizony szovjet lánctalpak koptatták itt Piliscsabán még az én gyermekkoromban is. „Magyarország ma egy szabad ország. Szabadon alkotunk, szabadon tanulunk, szabadon szeretünk, szabadon élünk. Néha érdemes megállni és emlékezni azokra, akik ezt a szabadságot kivívták nekünk.” Köszönjük nekik! Köszönjük Solymosi János! Köszönjük Albecker Rudolf! Köszönjük Kőszegi Imre! Köszönjük Králl János! Köszönjük Szabó Kázmér! És köszönjük minden forradalmárnak, akik életüket adták a szabadságunkért! Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak!

Farkas András polgármester

Piliscsaba, 2020. október 23.