“Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban”

A hagyományokhoz híven idén is a Szakàly Mátyás utcai parkban álló 1956-os emlékműnél tartották az ünnepi műsort Budaörsön. Wittinghoff Tamás beszéde mellett közreműködtek a Latinovits Színház művészei, az 1. számú Általános Iskola Énekkara és a Budaörsi Fúvószenei Egylet. A műsort koszorúzás zárta. A polgármester ünnepi beszédét teljes terjedelmében közöljük:

“Ahogy múlnak az évtizedek, egyre több zavar tapasztalható az 1956-os magyar forradalom megítélése körül. Azt még értettem, hogy a szocializmusnak nevezett önkény évei alatt miért hallgatták agyon ezt az időszakot. Hiszen azokban az októberi napokban, gyakorlatilag minden előjel nélkül omlott össze egy olyan rendszer, amelyet nemcsak a saját kiterjedt erőszakszervezete, de egy nagy létszámú, folyamatosan itt állomásozó szovjet hadsereg is védett. A diktátorok legsötétebb álma az, amikor a társadalom minden előjel nélkül, egyszer csak azt mondja: elég volt!

Sem a CIA, sem a KGB nem volt képes előre jelezni 1956-ban, hogy valami történni fog. A kommunista párt legfelsőbb vezetői pedig annyira gyanútlanok voltak, hogy még október 23-án is Jugoszláviában tartózkodtak. Vakon bíztak az ÁVH-ban, a sokszázezres besúgói hálózatban, a kézi vezérelt sajtóban, a minden hatalmat birtokló egyetlen pártban, a munkahelyeken és privát életben is megfélemlített emberek passzivitásában. Azt hitték, mint ahogyan ez minden diktatúrában újra és újra megtörténik, hogy nekik sikerült olyan rendszert kiépíteni, amelyik tartósan képes félrevezetni és elnyomásban tartani egy egész nemzetet.

Egy ideig ez tényleg így is volt. Illyés Gyula, az 1950-ben íródott „Egy mondat a zsarnokságról” című, nagyhatású versében még úgy látta, hogy a terror és az elnyomás kikezdhetetlenül beivódott a társadalom minden szövetébe, és ebből a helyzetből nincsen menekvés, mert, ahogyan írta „hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban.”

És bár valóban váratlan volt a forradalom kirobbanása, azért az ilyesmi soha nem történik előzmények nélkül. Legfeljebb a hatalmon lévők hajlamosak lebecsülni az előjeleket.

1956-os megemlékezés

Ritka pillanatokat kivéve Magyarország sorsa majdnem mindig a határainkon kívül dőlt el. Így volt ez 1953-ban is, amikor Sztálin halálának következményeként időleges enyhülés kezdődött hazánkban is. Rákosi háttérbe szorult, és színre lépett Nagy Imre, aki már ekkor feledtetni tudta a társadalommal, hogy ő nem csupán az 1945-ös földosztó miniszter volt, hanem pár éve még az erőszakos begyűjtéseket irányította. Az emberek azonban rögtön megérezték, hogy ez a Nagy Imre már más, emberibb nyelven beszél, mint a többi pártkatona, és szándékai is őszinték. Nem is okozott csalódást. Rövid ideig tartó miniszterelnöksége idején részleges amnesztiát hirdetett, felszámolta az internáló táborokat, lazított az erőltetett iparosításon, enyhítette a mezőgazdaságra nehezedő nyomást, ami azonnal megmutatkozott az ellátás javulásában.

Rákosiék mesterkedése nyomán azonban hamarosan megindult a visszarendeződés. Nagy Imrét eltávolították a hatalomból, de a már egyszer kiszabadított szellemet nem lehetett visszatuszkolni a palackba. A kommunistákban csalódott értelmiségiek egyre nagyobb számban gyűltek a leváltott miniszterelnök köré, és ez a szellemi holdudvar napról-napra gyarapodott. Megindultak a Petőfi Kör vitái, az Írószövetség tagjai egyre bátrabban beszéltek, és még a Szabad Nép, a párt lapjának néhány újságírója is a reformerek táborába állt. Rajk László, a koholt vádak alapján kivégzett egykori belügyminiszter 1956. október 6-ai újratemetése már komoly indulatokat gerjesztett, de a párt vezetése ennek ellenére is úgy vélte, hogy stabilan kézben tartja az országot. Emiatt legyintettek az egyetemisták szervezkedéseire is, akik egy, a központi hatalomtól független ifjúsági szervezetet hoztak létre. Pár nap múlva, a forradalom előestéjén ők lettek azok, akik először foglalták pontokba a magyar társadalom követeléseit.

Az alig két hétig tartó forradalom első pillanatától világos volt, hogy csak az erőszakra épülő diktatúra tartotta hatalomban a kommunista pártot, valóságos támogatottsága nem volt az országban. Nem véletlenül lett hát a forradalom szimbóluma a lyukas zászló. A magyar nép konkrétan és átvitt értelemben is kimetszette a kommunista eszméket jelképező címert a magyar nemzeti zászló szövetéből.

Máig heves viták tárgya, hogy mi is volt a forradalom fő eszmei iránya. A szabadság mámorában rengeteg féle elképzelés kapott támogatást, a demokratikus szocializmustól, a munkás önigazgatáson át a többpártrendszeren alapuló polgári demokráciáig. Egy dolog azonban soha, egy pillanatra sem merült fel: nem volt jelentős erő, amely a Horthy rendszert kívánta volna vissza. Még a legkonzervatívabb szereplőnek tartott Mindszenty bíboros sem vetette fel ezt a lehetőséget. A magyarázat minden bizonnyal abban rejlik, hogy alig egy évtizeddel a régi rendszer összeomlása után, még mindenki jól emlékezett az uraskodó-dzsentri világra, amely milliókat tartott nyomorban és zárt ki a közéletből.

Bár egy egész világ figyelte lélegzetvisszafojtva a magyarok heroikus küzdelmét a kor legnagyobb hadserege ellen, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ebben a Dávid és Góliát harcban csak az utóbbi győzhet.

Máig a szemére vetik a nyugati világnak, hogy tétlenül nézte a forradalom eltiprását. Ám a tényekhez tartozik az is, hogy alig egy évtizeddel a nagy világégés után, az európai kontinensen hatalmas fölényben lévő szovjet szárazföldi hadsereggel szemben nem vehették fel a küzdelmet, az atomháborúval való fenyegetést pedig senki nem akarta megkockáztatni.

A Magyarországról menekülők befogadásával kapcsolatban azonban egy percnyi tétovázás sem volt tapasztalható a nyugati világban. Nehéz elképzelni az idegenekkel és menekültekkel kapcsolatos negatív érzelmeket felkorbácsoló mai világunkból visszanézve, hogy a talán kétszázezernél is több magyar mindenütt nyitott ajtókat és nyitott szíveket talált.

A hazai megtorlás viszont annál kíméletlenebb és kegyetlenebb volt. Százakat végeztek ki, ezreket börtönöztek be, végigverték az országot, életeket, családokat lehetetlenítettek el. Mindenkit meg akartak félemlíteni.

Nagy Imre, a forradom miniszterelnöke akasztófán és jeltelen sírban végezte. Arccal lefelé, kátránypapírba csomagolva temették el, társaival együtt…

Pedig neki megadatott az esély a menekülésre, csak meg kellett volna tagadnia addigi eszméit. Mégsem tette meg, így a halálával váltotta meg múltja összes tévedését, és lett örökké kikezdhetetlen mártírrá. Míg Rákosi Mátyásnak a diktátorok tipikus sorsa jutott, nagy keleti barátainál lelt menedékre és a távoli Kirgizisztánban tengette életét egészen haláláig.

Az 1989-es rendszerváltás nem véletlenül kezdődött el Nagy Imre szimbolikus újratemetésével, ahol egy akkori ifjú magyar politikus így beszélt róla: „Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte.”

Ezen mondatok felidézése után nehéz elképzelni, hogy ma éppen ő, a mai miniszterelnök akarná eltüntetni Nagy Imre emlékművét a parlament közeléből és helyére a Horthy rendszer egyik emblematikus szobrát állíttatná. Ha ez megtörténik, az ’56 eszméjének és meghatározó szereplőinek meggyalázása lesz. S ahogy értettem a rendszerváltás előtti diktatúra, az akkori önkény gyáva viszonyulását ’56-hoz, nem tudok másra gondolni, mint, hogy Nagy Imre és a forradalom ilyen megbecstelenítésének az oka nem lehet más, mint az aggodalom attól, amit a mai miniszterelnök Nagy Imréék újratemetésekor is világosan látott. Vagyis az, hogy a társadalom progresszív erői számára ’56 a modern európai polgári demokráciákhoz való csatlakozást is szimbolizálja.

A forradalmat követő megtorlásokkal bele akarták vésni a magyarok lelkébe, hogy soha többé ne merjenek ellenük lázadni. Kevesen maradtak csak olyanok, akiket nem sikerült megtörniük. Ilyen volt például Bibó István, aki a hatévnyi börtönbüntetéséből kiszabadulva megtudta, hogy barátait, köztük Göncz Árpádot még mindig fogva tartják. Nem lapult meg, nem félt a kockázattól, hanem bátran belevetette magát a küzdelembe, hogy az általános amnesztia a többiekre is vonatkozzék.

A forradalmat már tudatosan megélt nemzedékekkel kapcsolatban azt szokták mondani, hogy annyiféle ’56 volt, ahány ember, hiszen a felbolydult országban mindenkinek viszonyulnia kellett valahogyan az eseményekhez.

Ma sincsen ez másképpen a forradalom emlékével. Igaz, kellő távlatból, az események ismeretében könnyebb a reális értékelés, a helyes viszonyulás…

De mindez nemcsak az emlékekre, a múltra, hanem a jelenre is vonatkozik. Hiszen azért sem engedjük elfelejteni 1956-ot, hogy ne történhessen meg újra az, ami az ’50-es években lezajlott ebben az országban. Ne jöhessen létre olyan helyzet, amikor az ellenőrizetlenné vált hatalmat már csak erőszakkal lehet eltávolítani.

A politikailag érzékenyebbek folyamatosan figyelmeztetnek a demokrácia alapelveinek és gyakorlatának legkisebb megsértésére is, hogy megelőzzék a nagyobb bajt.

Önveszélyes magatartás, ha a többség, gondolkodás helyett, csak legyint rájuk, mert erre a legyintésre könnyen rámehet a még megmaradt szabadságunk is.

Ez 1956 igazi üzenete a mának.”

Facebook Hozzászólások