79 évvel ezelőtt kezdték meg a magyarországi németek elűzetését

Wittinghoff Tamás beszéde: 79 évvel ezelőtt kezdődött Budaörsön az a tragédiasorozat, amelynek végső következményeként elűzték innen azoknak a sváb családoknak a 90 százalékát, amelyek évszázadokkal ezelőtt telepedtek meg itt. A budaörsi németség hírnevet és becsületet szerzett ennek a főváros tövében megbújó kis falunak a legendás őszibarackjával vagy éppen a Passiójátékokkal. Engedjék meg, hogy ezúttal egy kicsit távolabbi nézőpontból tekintsek rá arra, ami nálunk, illetve egész Magyarország területén történt. Egyre több történész használja azt a kifejezést, hogy belső Trianon. Ezzel arra utalnak, hogy a két világháború között és a 2. világháború után sikerült tetézni azt a tragédiát, amelyet Trianonnal elszenvedtünk. A békeszerződés következményeként a határainkon kívül rekedt több millió magyar honfitársunk. Az 1920-as 30-as években egyre erősödő antiszemitizmus, az egymást követő zsidótörvények és végül a népírtásban való aktív állami részvétellel elvesztettük a magyarországi zsidó honfitársaink többségét, mintegy hatszázezer magyar embert, majd a háborút követően, a hazai németek elűzetésével, újabb népcsoportot csonkítottak meg visszavonhatatlanul elűzve majd kétszázezer honfitársunkat. A zsidóság és a német nemzetiség két olyan társadalmi csoport volt, amelyik önként és nagy tömegben asszimilálódott, vagyis döntő többségében magyarnak vallotta magát. Talán ennél is fontosabb a modernizációban betöltött szerepük. A 19. század végén és a 20. század elején lezajlott iparosításban, a fejlett technológiák meghonosításában, a bankszektor létrehozásában és működtetésében, valamint megannyi innovatív értelmiségi foglalkozás területén a zsidóknak és németeknek meghatározó és pótolhatatlan szerepük volt. A svábok munkakultúrája, mértéktartó élete, szorgalma évszázadokon át mintaként szolgált a magyarság számára. Ezektől a gyakran magasan képzett, kreatív és innovatív emberektől fosztotta meg magát Magyarország a politikai elvakultság és a gyűlölet felszításával, immár örökre. Budaörs volt az első település, ahol elkezdődött a németek kitelepítése, az elűzetés. Egy teljes népcsoport esett áldozatul a kollektív bűnösség elvének. Szinte hihetetlen volt, hogy a zsidóság tragédiája után megint marhavagonokba zsúfolnak embereket és visznek ismeretlen végállomások felé. És a magyarság döntő többsége megint hallgatott, sőt kevés kivételtől eltekintve, aktívan asszisztált ehhez a helyrehozhatatlan bűncselekmény sorozathoz. A kivételek közé tartozott Bibó István, a 20. század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója. Belügyminisztériumi tisztviselőként elsőként értesült a még spontánul elindult németellenes akciókról. Egy vele készült beszélgetésben így vallott erről: „Nyár elején, lenn Tolnában-Baranyában teljességgel magánjellegű akciók kezdődtek a svábok kitelepítésére, amelyeket néhány parasztpárti és néhány kommunista kezdeményezett a Jugoszláviából elüldözött bukovinai székelyek elhelyezése érdekében. Ez abból állt, hogy egész falvakat kihajtottak egy környező rétre, ahol azok esőben, hóban, teljes ellátatlanságban voltak. Mikor én erről az első híreket megkaptam, felháborodtam az emberiesség nevében, de azt is éreztem, hogy ha most a zsidóirtás után egy csaknem olyan svábirtás következik, ezúttal tisztán saját üzemben, ez csak a magyar névhez kapcsolódó gyalázat mennyiségét fogja szaporítani.” Vagyis Bibó már akkor világosan látta, hogy milyen következményei lesznek egy ilyen lépésnek. De ő nem állt meg a felismerésnél, megkísérelte az aktív ellenállást az intézkedésekkel szemben. Megpróbálta szűkíteni azok körét, akiket a kitelepítendők közé soroltak. Érdemes erről is szó szerint idézni a visszaemlékezését. „A jogszabályi tervezet az ádázabb kommunista – és parasztpárti – álláspont szerint a statisztikai bevallás alapján mindenkit kitelepítendőnek ítélt, aki 1941-ben német anyanyelvűnek vallotta magát. Az 1941. évi népszámlálásnak volt ugyanis -Teleki Pál kezdeményezésére – egy olyan kategóriája, amely szerint az emberek külön nyilatkozhatnak a nemzetiségi és külön az anyanyelvi hovatartozásukról. A magyarországi nemzetiségiek több mint kilencven százaléka ennek alapján ugyanazt a nemzetiségi és anyanyelvi hovatartozást jelölte meg, kivéve a svábokat, akiknek az egyharmada magyar nemzetiségűnek, bár német anyanyelvűnek vallotta magát. Ez az akkori helyzetben antihitlerista állásfoglalás volt.” – vonta le a következtetést Bibó.